Egy hónap után eljött végre a nagy nap, amelyet nagyon vártam, és amitől még izgalmasabb volt ez a nap, a kedves hozott magával egy mopedet nekem, és a barátját, akitől a járgányt vettem... Nem is tudtam mi a nagyobb para, találkozni, vagy meglovagolni a meredek rámpát a mopeddel. Végül mindkettő sikeres volt,  a drága szemébe néztem, és azt éreztem amit telefonon keresztül is az elmúlt hónapban, és amikor egymáshoz értünk kiderült, hogy az érzelmi, és lelki összhang mellett a fizikai vonzalom is jelen van, és mindez kölcsönös. A moped pedig, hát lazán felgurult a meredeken, és egyben feljutottam vele az emeletre is megküzdve a lifttel, ajtóval...Ami nehéz volt, legalább 2 órán át figyelni a barátra, aki elmondta a mopedről a fontos tudnivalókat...Én csak Őt néztem , vele akartam lenni, elvégre ez volt az első randink, így erőltettem, hogy figyeljek, elvégre a szabadságomat vettem meg....Aztán végre kettesben, feledhetetlen, csodás órákat töltöttünk együtt, a bolonyai spagettim pedig sikert aratott.A lehető legjobban alakult végül a nap. Boldog vagyok!:)

Hogy nem mehetek bele olyan kompromisszumokba, hogy önállóan  használható akadálymentes rámpa helyett egy darab korlát a falra tegye biztonságosabbá segítséggel a lakásba való fel, és lejutást, csak hogy ne kelljen építési engedélyt kérni, és köröket futni az önkormányzatnál. Jogom, illetve jogunk van ahhoz, mint bármely más lakónak, ha olyan kedvem van, vagy megbeszélt időpontom kimenjek a házból egyedül önállóan mindenféle segítségkérés nélkül nem kiszolgáltatva magamat a ház lakóinak.

Hónapokkal ezelőtt amikor kipróbáltam egy kerekesszéket, egyértelműen kiderült, hogy a ház előtti rámpa csak kirakat, és mozgássérültek számára önállóan nem használható...Akkor írtam egy levelet az önkormányzatnak megbeszélést követően, és csatoltam a leszázalékolásról szóló határozat másolatát...Hetekig vártam valami válaszra, majd közölték velem, hogy a ház oldalában is van egy kevésbé meredek rámpa amit biztosan tudok használni...Ez csak időhúzásra volt jó, mert amikor ki akartam próbálni bentről-kifelé az ajtón sem jutottam ki a rámpához, mert szűk volt a hely.

Ezután ismét kipróbáltuk a ház előttit , kb. 3 perc alatt föl, és le gurultam, kapaszkodtam a korlátba, és jelentem túléltük...Parás gyenge nő tolt engem a kezdő kerekesszékest... Élmény volt, izgi volt,de mindenképp jogom van önállóan közlekedni, kenegessék a hajukra korlátot, ezét jövő héten tájékozódom, és ha kell, irány az önkormányzat.Nem adom fel, amíg nem tudok egyedül kimenni a házból.

Nagyon szeretnék szorongás nélkül a talpaimon járva átsétálni az úttesten, s közben zenét hallgatni mint pár éve, szeretnék felszállni egy buszra úgy, hogy tudom, eljutok oda ahová elindultam, szeretnék elmenni egy baráttal  moziba, majd a film után meginni egy jó kis cidert egy kellemes helyen, szeretnék a kislányommal pénzt költeni egy plázában úgy, hogy nem mondja pillanatonként, "gyere már anya!", de jó lenne elmenni úgy egy strandra, hogy nem kell ki, és besegíteni a vízbe, olyan jó lenne, ha nem lennék olyan feltűnő jelenség, hogy 5 percenként idegeneknek kelljen elmesélnem, hogy mi a francért nem tudok járni, szeretnék úgy jönni, és menni, mint még nem is olyan régen, mint 3 éve , amikor rollerrel gurultam a Bikás Parkba...Szeretném, ha a lányom nem szégyellne engem a barátai előtt, hanem büszkén mondaná, hogy "ő az anyukám"...Majd esetleg egy következő életben...Talán akkor...Szeretnék fölmenni a szerelmemmel a Gellérthegyre gyönyörködve  a kilátásban... Annyi mindent szeretnék, ami másnak átlagos dolog...Nekem az elérhetetlen álom...

Jelenleg annak is örülnék, ha emberszámba vennének felfogva, hogy a mozgássérült is csak ember, akinek vannak jogai...Jogai, hogy teljes életet éljen, hogy a rendelkezésére álló segédeszközzel kijusson a házból, ahol lakik, hogy tudja, télen a mínuszokban nem kell szétfagynia ház előtt egy szomszédra várva, aki talán fel tudja tolni a meredek rámpán, és van is olyan emberséges hangulatban, hogy ezt megtegye...Annak is örülnék, ha nem kéne izgulva elindulnom a méregdrága , de a budapesti utakon nehezen használható kerekesszékkel, arra gondolva, hogy tudok e majd haladni az utamon, vagy az akadálymentesítés hiánya miatt, a járdára sem tudok majd, felgurulni? Lesz e aki segít? Egyáltalán jogunk van élni ezen a nyomorult bolygón? Nem elég nekem a betegség a rá jellemző napról,-napra jobban korlátozó tünetekkel, még a jogaimért is harcolnom kell???

Nagyjából mióta csak élek, próbálom megfejteni mi is az a szerelem, így 41 évesen két lábbal a talajon állva azt mondanám, hogy az egy olyan érzés, amikor a másik ember nem csak a másik libidóját tudja megmozgatni, de érzelmileg, és lelkileg is hatással van  rá, és ez kölcsönös... Tapasztalataim azt mutatják viszont, hogy valahogy mindig az aktuális a nagy ő, és amikor felszáll a rózsaszín köd az ember rájön, hogy csak egy vonzalom volt, ragaszkodás, vagy csak egy plátói érzelem, ami viszonzást sem kapott..

Na most lehet, hogy én szeretem kiteregetni a szennyest, jó érzés, hogy idegenek olyan dolgokat is megtudnak rólam így amit időnként még a barátaim sem tudnak... Magamutogató vagyok? Talán...Bevállalom...Vállalom azért, mert ha néha tudok olyat írni, ami embereknek szebbé teszi a napját, vagy egyfajta felismeréshez vezet, akkor már nem éltem hiába...

Amikor azt hiszem, szerelmes vagyok, folyton zenét hallgatok, mosolygok ha kell, ha nem, mindent elfelejtek, a kv-ba sót szórok, a savlekötő előkerül, az éjszakák forgolódással,zenehallgatással, és Gordon Ramsay-vel telnek, mert "vele főzök" alvás helyett...

Kérdezem én, lehet valakibe szerelmes az ember, akivel még nem találkozott? Válaszolok, tuti hogy nem! Talán mindez vágyak kivetítése a másik emberre, nem több...Az agyalást pedig abba kell hagyni, a jelenben élni, és pont..

John Legend helyett pedig ott a ZZ TOP! :D

Hát...Elképesztő emberek, elképesztő élmények, döbbenetes sztorik, beteg, nagyon beteg fazonok, és igen(!), az intelligenciát nem adják  a piacon... Mesélhetnék! Én már sok éve besokalltam, kiégtem! Elegem lett az ostoba írni sem tudó, sekélyes érzelmű, unalmas emberekből, a kéretlen fotókból merev hímvesszőkről, primitív szövegekből, erőszakoskodásból, hazugságokból, álregisztrációkból...Nőként ritkán kezdeményezek ismerkedést... Ja-ja persze, akkor megérdemlem a sorsomat ugye? Na de hát hol vannak az írni tudó értelmes emberek, akik férfiként szívesen kezdeményeznek, és mély érzelműek, a tenyerükön hordozva a nőt? Hol? Hát a mesében!!!  Meg a család mellett a lakásban.:D Nem is a társkeresőkön 30-50 évesen ! Túl sok mesekönyvet olvastam 6 éves koromtól, akkor anyukám azt mondta, hogy ő már nem olvas több mesét, gyakoroljuk csak az olvasást ! Hát azt tettem, és az agyamba beégett a Happy End, pedig minden kapcsolatért dolgozni kell, még hozzá jó sokat... Ilyen szempontból a gyermekünkkel, és a párunkkal való kapcsolat a legérzékenyebb tapasztalataim szerint... Minden nap táplálni kell, hogy működjön, és fejlődjön benne a két ember. 

Na most, mióta látványossá váltak a mozgásszervi tüneteim, nem erőltettem a társkeresést, mondjuk addig se, de így már a találkozókat is hárítani kezdtem...Aki azt írja, hogy nem baj, ő  elfogad a betegségemmel együtt, még nem tudja, hogy mit is fogad el...Minden kültéri program tele van korlátokkal, és ami össze jön feledhetetlenné válik, mert kissé kalandos...Nem mindenki akarja ölben becipelni a moziba a barátnőjét, és kézen fogva kisegíteni a tóból, ahonnan egyébként csak négykézláb tudna kimászni..És ezzel még nem mondtam semmit, mert minden nap változik a helyzet!

.Két hete egy napsütötte péntek délutánon testvéremmel, és az uokahugival  autóba ültünk, indultunk fagyizni egy közeli cukrászdába, és akkor jött egy levél...Rövid, tömör, kedves, intelligens, Valaki megtalálta az e-mail címemet egy bemutatkozó szövegbe rejtve...Pont aznap jutott eszembe, hogy vajon észre veszi e valaha valaki? És igen!!! Meglátjuk...

Egy langyos tavaszi napon kaptam meg az első kerekesszékemet, de csak 1-2 hónapra rá sikerült rávenni magamat, hogy ne csak a sarki közértig guruljak, hanem segítséggel felszálljak egy buszra. Olyan izgatottan vágtam neki az útnak, mint amilyen egy kisgyerek Karácsonykor. A gyógytornászom torna helyett, munkaidőben jött el velem, akkor még nem tudta, hogy a néhány megálló busszal, és onnan a vissza út mennyi nehézséget fog tartalmazni. Egyikünk sem tudta, én is csak sejthettem...A a buszsofőr kedves, és együttműködő volt, és a vidámparkból ismert izgalmat hamar megszoktam, amit a kissé lankás rámpán való föl, és le tolás okozott, de visszafelé haladva át a zebrán nem volt minden zökkenőmentes...A járda a zebránál nem volt lekerekítve, így tovább kellett mennünk pár métert, mert Újbuda felé a járdáról le lehetett gurulni, így kis kerülővel lehetett átkelni a zebrán fürgén hajtva a széket, mert volt egy kis emelkedő. Na igen ám, de a másik oldalon nem volt lehetőség felmenni, így segítőm , mint egy babakocsit hátrafordította a járgányt, és felbuktatott a járdára, ami egy kicsit izgalmas élmény volt többek között azért is, mert segítőm vasággyal kb. 52 kg., én meg kerekesszékkel együtt 88...Na nem kell ám kiszámolni, hány kiló lehetek a 159 cm magasságomhoz! :D A járdát föltúrták, így nehezen tudtuk megközelíteni a buszmegállót...és csak reméltük, hogy a busz ott fog megállni, mert az előző busz tovább ment pár métert, és olyan helyen állt meg, ahová nem tudtunk volna átmenni a munkálatok miatt...Szerencsére megállt mellettünk, és problémamentesen hazajutottunk. Én nagyon boldog voltam, hogy október óta végre újra buszra szállhattam, még akkor is, ha kiderült, hogy egy egyszerű járda kifog rajtunk...Azt hiszem sűrűn rá fogok szorulni az utca emberére, de bízom benne, hogy azért mindig lesz, aki segít...

Eljött a nagy nap, amikor az első kerekesszéket fölavathattam... Kissé szerencsétlenül alakult, hogy a rendezvény helyszíne Visegrádon   egyáltalán nem volt alkalmas erre a tevékenységre. Már a bejáratnál jelzés értékű volt, hogy autóval csak külső parkolóban lehetett megállni, belső roki parkoló nem volt. Az út amelyen begurítottak, mert egyedül nem tudtam haladni, mélyen kavicsos út volt, onnan a fűre sem lehetett egyszerűen fölgurulni, mert kővel kirakott perem volt az út, és a fű között. A hab a tortán, hogy a büféhez, és a wc-hez meredek kavicsos út vezetett, amelyen föltolni is alig tudtak, nem hogy én egyedül fölerőlködjem magam az aktív székkel, amit egyedül hajtok. Volt egy másik följárat is, hasonlóképp járhatatlan volt számomra, mert a 8-10 lépcsőfok mellett korlát nyomokban sem volt. Mind a két verziót kipróbáltuk, jelentem: túléltem. A wc -től már nem is vártam nagy csodát, 4 db. wc volt 300 emberre, amit szerintem csak egyszer takarítottak naponta, mozgássérült wc gondolatban sem volt. Volt aki megkérdezte tőlem, hogy mit várok egy sportpályától? Mondjuk egy új sportpályától 2018.-ban mindenképpen azt, ha a mozgássérült szülő megnézi a fia focimeccsét, eljusson a focipályához, és ne legyen megvalósíthatatlan feladat a mosdóba bejutni, és ott bármit is csinálni hogy a szükségleteit kielégíthesse! Nem más bolygóról jöttünk, mi is emberek vagyunk, jogunk van létezni ebben az országban! Kicsit dühöngtem, kiderült, hogy úgy fölhúztam magam ezen az egészen, hogy 152/ volt a vérnyomásom, de  a vércukor értékem, és a véroxigén szintem rendben volt. Miután egy masszőr sátrában kaptam egy hátmasszázst már egészen feloldódtam. A babgulyás amit kaptunk finom volt, csak fűszeresebb, mint szeretem, a rétes fogyasztható, az eperbor amit egy út menti árustól vettünk, pedig nagyon finom. A szomorú a napban az volt, hogy a járgány hajtásának gyakorlása, a szabadságom, önállóságom újra átélése volt a cél, ehelyett a totális rászorultságot éltem át... Ha visszaugorhatnék az induláshoz, akkor is elmennék, mert szép helyen voltuk, és jobb volt, mint a lakásban ücsörögni.:D

Június közepén elautóztunk egy reumatológushoz, cél egy nyári minimum 3 hetes visegrádi rehabilitáció volt 1, maximum 2 ágyas szobában fürdőszobával...A főorvos asszony sokkal kedvesebb, és együttműködőbb lett, mikor megtudta a neurológusom nevét olvasva a javaslatot a kezeléshez. Jó esély volt arra, hogy augusztus elején már tudnak fogadni, és legalább nekem is lesz egy hosszabb nyaralásom. Múlt héten megcsináltattuk a szükséges laborvizsgálatokat, mert hogy közeleg a nap! Fölmerült bennem a kérdés, hogy nem kellene e telefonálnom, mert szóba került az augusztus 2., de nem fixáltuk le, annyi hangzott el, hogy 3 nappal előbb telefonálnak. Nem tudom miért hangzott el dátum... Na de bármikor is hívnak 3 nappal előbb, akkor mi lesz a hűtőben a sok kajával???Levelet írtam, majd 3 nap múlva telefonáltam egyszer,kétszer, háromszor, és mikor a harmadik emberre próbáltak rásózni újabb időpontot megadva telefonálásra, jeleztem, hogy a kompetens személy óta újabb 2 emberre hárították a feladatot , hogy velem beszéljen, most inkább hagyok üzenetet, telefonszámot,és nem lenne rossz, ha az e-mailt elolvasnák, ha jelentkeznének is imába foglalnám a nevüket. Állítólag jövő hét elején jelentkezik egy negyedik hölgy, aki majd felhomályosít a lehetséges időpontról. Jelenleg annyit tudok, hogy jövő héten nem tudnak fogadni, egyébként meg most mennek a 2017. ősszel jelentkezők. Talán szép telelés lesz ebből. Három héttel nem öregebb laborleletek kellenek? Ó, lesz abból még több hónapos is. El nem megyek 1-2-3 hónap múlva újra! Visegrád szép hely, felújított kórház, tök jó, de ott is fejetlenség van, mint mindenhol az országban! Van ennek jó oldala, talán így mégis eljutok a kedvenc strandjaimra Velencére, Dunavarsányba a Rukkel -tóhoz, sőt még tán Balatonra is, jó lesz az a gyógyvíz télen is!:)

Azt gondolnánk, ez egy laza program, már számtalanszor játszottam...Nem egy megerőltető sport, ami kimeríti az embert, és különben is két éve egy bottal is ment... Hát most két bottal évek eltelte után kínkeservesen lejutottam a pár lépcsőfokon összecsókolózva a korlát mellett egy kilógó bokorral kínomban nevetve, lenyomtam 10 pályát akárhanyadszorra belökött golyóval koncentrálva, hogy ne essek pofára, ne dőljek el, és rogyjak össze...A tizedik pályánál éreztem, ha ezt tovább erőltetem annak bizony fogorvos lesz a vége, ha nem ügyelet... A család abba akarta hagyni a játékot és haza kullogni, de nem engedtem, gyereknapot ünnepeltünk, ami járt a lányomnak, és én sem voltam hajlandó kudarcnak megélni a történteket. És akkor a végén kiderült, a tizes pályáig  a "meccset" én nyertem hármunk közül!!! Nesze neked SM barátom! Na ennyit a csüggedésről...Kis pihenés után fölküzdöttem magam a bokormentes kifelé vezető oldalon, és ez mindenki számára egy kellemes program maradt.