Egy langyos tavaszi napon kaptam meg az első kerekesszékemet, de csak 1-2 hónapra rá sikerült rávenni magamat, hogy ne csak a sarki közértig guruljak, hanem segítséggel felszálljak egy buszra. Olyan izgatottan vágtam neki az útnak, mint amilyen egy kisgyerek Karácsonykor. A gyógytornászom torna helyett, munkaidőben jött el velem, akkor még nem tudta, hogy a néhány megálló busszal, és onnan a vissza út mennyi nehézséget fog tartalmazni. Egyikünk sem tudta, én is csak sejthettem...A a buszsofőr kedves, és együttműködő volt, és a vidámparkból ismert izgalmat hamar megszoktam, amit a kissé lankás rámpán való föl, és le tolás okozott, de visszafelé haladva át a zebrán nem volt minden zökkenőmentes...A járda a zebránál nem volt lekerekítve, így tovább kellett mennünk pár métert, mert Újbuda felé a járdáról le lehetett gurulni, így kis kerülővel lehetett átkelni a zebrán fürgén hajtva a széket, mert volt egy kis emelkedő. Na igen ám, de a másik oldalon nem volt lehetőség felmenni, így segítőm , mint egy babakocsit hátrafordította a járgányt, és felbuktatott a járdára, ami egy kicsit izgalmas élmény volt többek között azért is, mert segítőm vasággyal kb. 52 kg., én meg kerekesszékkel együtt 88...Na nem kell ám kiszámolni, hány kiló lehetek a 159 cm magasságomhoz! :D A járdát föltúrták, így nehezen tudtuk megközelíteni a buszmegállót...és csak reméltük, hogy a busz ott fog megállni, mert az előző busz tovább ment pár métert, és olyan helyen állt meg, ahová nem tudtunk volna átmenni a munkálatok miatt...Szerencsére megállt mellettünk, és problémamentesen hazajutottunk. Én nagyon boldog voltam, hogy október óta végre újra buszra szállhattam, még akkor is, ha kiderült, hogy egy egyszerű járda kifog rajtunk...Azt hiszem sűrűn rá fogok szorulni az utca emberére, de bízom benne, hogy azért mindig lesz, aki segít...